1. Kistövis

Anna majdnem kiejtette a könyvet a kezéből. Szerette a könyvesboltok hangulatát, ott mindig biztonságban érezte magát. Hazai pálya… De most, életében először, felkavarodott a regények között, s inkább lett volna egy zsúfolt piacon, ahol elvegyülhet a tömegben. Nem gondolta, hogy három hónap után is ilyen nehéz lesz szembenézni azzal, aki darabokra törte. Zavarában csak állt, és nézte a fiút, még pillantani sem volt ereje. Hátat fordítson? Persze, ha képes lenne megmozdulni. Nem, nem hisz az elfordulásban. Elég nyilvánvaló, hogy mi történt, de mi van, ha mégsem? Esélyt adni, mindig ezt mondja a fiataloknak, árulás lenne önmagával és a tanítványaival szemben, ha vizet prédikálna. Eddig nem futott össze vele, akkor most bizonyára okkal találkoztak.

– Alig ismertem meg… – nyögte ki Krisz hosszas hallgatás után. Még mindig Anna volt az egyetlen, aki szemrebbenés nélkül nézni tudta őt. – Jól áll a rövid haj.

Anna továbbra sem szólalt meg. Nem is tudta hirtelen, hogy mit mondhatna. Krisz is levágatta a haját. Most mondja azt, hogy neki is jól áll a rövid? Egy frászt. Pár hónapja mondhatni a földbe döngölte; képtelen a frizurákról csevegni vele.

– Ne haragudjon rám, kérem! – Krisznek elcsuklott a hangja.

– Nem haragszom – válaszolta hidegen a nő. – Elfogyott számomra, s aki elfogyott, az nincs. Aki nincs, arra nem haragszunk.

– Meg kell hallgatnia, különben megbolondulok. Már aludni sem bírok… – Anna lehajtotta a fejét, Krisz azt hitte elutasítja, ezért egy hirtelen mozdulattal a nő elé lépett. – A halára ítéltnek is jár az utolsó szó…

Annának összeszorult a gyomra. Nemrégiben ő is ezt mondta a lányának, de Lore nem hallgatta meg. Ennél kegyetlenebb dolog nincs a világon. Megtagadni az utolsó szó jogát valakitől. Még akkor is, ha nem érdemli meg.

– Mit mondana? Hogy nem akarta? Hogy sajnálja?

– Nem így akartam, és sajnálom! De nem ez a lényeg! Azt hiszi, hogy én tettem, hogy átvertem, ami valahol igaz, de… a fenébe… ezt egy mondatban nem lehet elmondani! – Krisz a jól ismert mozdulattal beletúrt a hajába, majd tehetetlenségében leült a polc elé.

– Álljon fel! Elvileg küzdeni akar az igazáért, nem hozhatja magát verthelyzetbe! – Krisz értetlenül bámult a nőre. – Itt kuporog előttem, nem akarhatja, hogy lenézzek magára!

– Nem érdekel, jó így nekem.

– De ez most más! Ha azt akarja, hogy egyenlő félnek tekintsem, akkor nem heverhet a lábam előtt. Álljon fel! – Anna egyre keményebb volt, bár a fiú elesettsége zavarni kezdte.

– Reszketnek a lábaim, nem tudok felállni… – A fiú olyan segítség kérően nézett rá, hogy Anna lábai is megremegtek.

Egy pillanatig gondolkodott, aztán leült Krisz mellé. Neki is jobb így.

– Köszönöm! – sóhajtott fel a fiú.

– Hallgatom…

– Azt sem tudom, hol kezdjem. Ezerszer végiggondoltam, hogy mit mondok majd, ha találkozunk, de megkukultam…

– Az igazat mondja, azt nem kell gyakorolni, jön magától.

– Félek… – suttogta Krisz.

– Mitől? Az igazságtól?

– Nem! Attól, hogy az igazság fogja elszakítani tőlem, s azt nem élem túl!

– Megbolondul, nem éli túl. Nagy szavak ezek, de így nincs súlyuk! Az ember szívós fajta, sok mindent túlél… Én már csak tudom, mert épp ön tanított meg rá.

– Ígérje meg! Ígérje meg, hogy ha elmondom a teljes igazságot, nem zár ki az életéből! – Krisz olyan mohón fordult felé, hogy Anna reflexből odébb húzódott.

– Nem emlékszik? Elfogyott… Ne kérjen, amíg nem adott, nincs joga hozzá!

– Jó, legyen… Életemben először vetkőzöm! Csupaszra. De ha ez a visszájára sül el, soha többé nem fognak érdekelni a bölcsességei, ezt megígérhetem. – Krisz egyre izgatottabb lett, szinte kapkodva vette a levegőt.

– Most zsarol engem? Ne tegye, mert ez így egyre rosszabb lesz. – Anna mocorogni kezdett, de Krisz elkapta a karját.

– Ne menjen el! Kérem! Tapasztalatlan vagyok még, kapaszkodom mindenbe, ami megvédhet, mint egy gyerek…

– Félti a játékát? Már régen elveszítette. – Anna megfogta Krisz kezét, és óvatosan lehámozta magáról.

– Igen, játék volt. Tetszett a vagánysága, tetszett a penge agya, tetszett, hogy képes zavartság nélkül nézni engem, és nekem nagyvad kellett. Fogadásból akartam elcsábítani…

– Micsoda? – hökkent meg Anna – Úgy érezte, olyan nő vagyok, akit elcsábíthat egy kiskorú?

– Ezzel akkor nem foglalkoztam. Magabiztos voltam, mert addig bárkit elcsábítottam, akit akartam.

– Na, de én nem egy diáklány vagyok, aki összecsuklik maga előtt, csak mert jóképű és erős – Anna egyik döbbenetből a másikba esett.

– Nem csak kiscsajokkal jött össze nekem, de ezt most hagyjuk. Nagyon hamar rájöttem, hogy nem érdekel a fogadás, mert jó magával beszélgetni, jó magával lenni… Egyre jobban megkedveltem – Krisz elhallgatott. Érezte, hogy nem lesz képes csupaszra vetkőzni.

– De azért bebiztosította magát egy fotóval – Anna hangja megremegett, még most is fájt az a döfés. – Azon az estén nagyon közel éreztem magamhoz, hálás voltam, hogy támogatott… Így jár az, aki egy pillanatra megfeledkezik magáról!

– Azt Leó fotózta, nem én! Még aznap kitöröltem, de a mobiljával is csinált egyet, amiről nem tudtam – Krisz a fejét a kezébe temette. – Nem mertem bevallani nekik, hogy már nem fogadásból udvarolgatok, igaz, Praetor sejtette. Emiatt lett az egész…

– Márk is benne volt? – Anna félt a választól, de tudni akarta.

– Az elején igen, viszont akkor még ő is ki akarta magát nyírni. Bocsánat… Nem magáról szólt; ez volt Atács terve, kikészíteni az új tanárt is.

– Sikerült! – Anna szeme megtelt könnyel.

Nagyon megszerette az osztályt, mindig könnyes lett a szeme, ha rájuk gondolt az elmúlt három hónap során. Nehezen tudta megemészteni, hogy semmi nem volt valós a ragaszkodásukból.

– Ez nem igaz! Jobban mondva igen, de csak azért, mert Atácsnak sikerült behülyítenie azt a barom Kálnokit…

– Önnek tanár úr! – vetette közbe Anna.

– Még maga védi? Ezt nem hiszem el! Akkor is egy kispályás barom! Praetorral majdnem szétszedtük, miután kihívta magát az osztályból. Csak hebegett, mint egy rakás szerencsétlenség. Nem is szerette igazán, mert ha szerette volna, akkor nem hisz Atácsnak.

– Szóval, Attila volt a mozgatórugó! Értem… Rájöhettem volna magamtól is, nagyon a bögyében voltam.

– De Atács legalább nyíltan utálta. Bocsánat! Az a piti Kálnoki viszont szerette!

– Honnan veszi, hogy szeretett? – Anna már bánta, hogy megkérdezte, de kicsúszott a száján.

– Onnan, hogy van szemem! Folyt a nyála, amikor a maga közelében volt, s úgy nézett magára, mint aki menten felfalja. Ilyenkor legszívesebben leütöttem volna…

– Miért? – nézett a fiúra Anna.

Krisz lassan kifújta a levegőt. Meg kell mondania, ha nem is úgy, de valahogy. Anna még mindig válaszra várt.

– Mert nagyon kedveltem magát és idegesített, ahogy maga körül legyeskedik…

– Féltékeny volt?

– Azt hiszem, az voltam, és az baj? Tényleg elhittem, hogy az enyém lehet, s beindultak a mackóreflexek… Hú, ezt elég nehéz volt kimondani!

– Jézusom, ez egyre kellemetlenebb nekem. Szerintem, mára ennyi elég volt. Lesz mit emésztenem. – Anna megint megmozdult.

Krisz a tőle megszokott gyorsasággal ugrott talpra, és odanyújtotta a kezét. A nő tétovázott egy darabig, aztán hagyta magát felhúzni. Krisz nem engedte el.

– Mondja, hogy megbocsát! Kérem, könyörgök! – A két tenyere közé szorította a nő kezét.

– Sokkos állapotban vagyok… – mosolyodott el a nő. – Most ne várjon tőlem megbocsátást. Nézze, hagyom, hogy fogja a kezem, innen is láthatja, hogy nem vagyok beszámítható – Anna körülnézett. – Vajon, Leó most is itt áll egy kamerával?

– Ez övön aluli volt…

– Bocsánat, most tényleg úgy viselkedtem, mint a megkeseredett felnőttek – kihúzta kezét, majd ismét mosolyt erőltetett az arcára. – Ha a helyemben lenne, bízna egy ilyen emberben?

–…- Krisz fújt egyet. – Nem, de engedje meg, hogy bebizonyítsam, már nem az vagyok, aki...