Hogyan gondolkodjunk másképp a szexről? (eBook)

1. Erotika és magány

1.

Mielőtt számba vennénk a szexszel kapcsolatos problémáinkat, érdemes egy kis kitérőt tennünk, és az érem másik oldalát is megvizsgálva megfogalmazni a nem is annyira magától értetődő kérdést: mégis, mi teszi a szexet néhány ritka alkalommal olyan mélységesen élvezetes és kielégítő tevékenységgé?

Korunkban óriási érdeklődés övezi ezt a témát, és a lehetséges válaszok listájának élén egy átfogó, az evolúciós biológián alapuló magyarázat áll. E széles körben elterjedt vélemény szerint az állatokhoz hasonlóan genetikailag mi is szaporodásra vagyunk programozva, a szex örömét pedig jutalomként kapjuk, amiért hatalmas erőfeszítéseket teszünk annak érdekében, hogy társra találjunk, és vele közösen utódokat neveljünk.

Az evolúciós biológia szerint azok a tulajdonságok, amelyeket szexisnek tartunk, a faj fennmaradását szolgálják. Azért vonz minket az intelligencia, mert ez a tulajdonság fontos szerepet játszik utódaink túlélésében. Azért szeretünk ügyesen táncoló embereket nézni, mert ez a képesség élénkségre utal, ami hasznos lehet a fiatal nemzedék védelmében. Ha valakit az emberek többsége vonzónak tart, arról tudat alatt azt gondoljuk, hogy le tudja küzdeni a fertőzéseket, és komplikációmentesen hozza majd világra az utódokat.

Az evolúciós biológia e megállapítása nyilvánvalóan igaz. Ugyanakkor nagyon lapos – tulajdonképpen unalmas – magyarázat, és semmi köze a valóságos szexuális élményeinkhez. Noha érthetővé teszi a szexualitás létezésének okát, a legkisebb mértékben sem világít rá tudatos motivációinkra azzal kapcsolatban, miért akarunk lefeküdni bizonyos emberekkel, vagy szex közben miért élünk át határtalan örömöt. Az evolúciós biológia általános magyarázattal szolgál arra nézve, mi motivál bennünket, de azt nem tudja megmondani, mi jár a fejünkben, amikor meghívunk vacsorázni valakit, vagy amikor utána megpróbáljuk kigombolni a farmernadrágját a kanapén. Egyszóval nem ad kielégítő magyarázatot arra, miért olyan fontos a szex nekünk, gondolkodó embereknek.

2.

Ha olyan magyarázatot akarunk találni, amelyhez közvetlenebbül tudunk viszonyulni, érdemes a randevúzás rituáléjának egy konkrét pillanatára fókuszálni, méghozzá arra, amelynek felidézése még sok év távlatából is különleges izgalommal tölt el bennünket. Az első csókról beszélek, amely nyílt beismerése annak, hogy vonzódunk egy bizonyos személyhez.

Talán egy autóban történt, egy hosszú vacsora után, ami alatt alig bírtunk enni, vagy a folyosón egy házibuli vége felé, netán a vasútállomáson, búcsúzkodáskor, miközben mit sem törődtünk a mellettünk elsiető ingázókkal. Nem mindenki kiváló szónok, de amikor az első csókot és annak folytatását ecseteljük, nem szoktunk unalmasan mesélni.

Az a pillanat, amely idegenekből szexuálisan bensőséges kapcsolatban álló emberekké tesz bennünket, izgalommal tölt el, mert a magány leküzdésének lehetőségét látjuk benne. Örömünk nem csupán az idegvégződéseink izgatásából és a biológiai késztetésünk kielégítéséből fakad, hanem abból a gyönyörből is, amit azért érzünk, mert egy hideg és személytelen világban – ha csak rövid időre is – kitörhetünk az elszigeteltségből.

Ezzel az elszigeteltséggel akkor szembesülünk, amikor véget ér a gyerekkorunk. Szerencsés esetben kellemes körülmények között kezdjük földi pályafutásunkat, közeli fizikai és érzelmi kapcsolatban valakivel, aki odaadóan gondoskodik rólunk. Pucéran fekszünk anyánk bőrén, halljuk a szívverését, látjuk a szemében, hogy gyönyörködik abban, amikor nyálbuborékokat fújunk, vagy egyszerűen abban, hogy létezünk. Hatalmas kacajra fakasztjuk azzal, hogy kanállal verjük az asztalt. Megcsiklandozza az ujjainkat, megsimogatja apró hajszálainkat, szagolgat és puszilgat minket. Meg sem kell szólalnunk; az igényeinket mindig pontosan megérti. Az anyamell bármikor a rendelkezésünkre áll.

Aztán lassacskán mindez odalesz. Elveszik tőlünk a mellbimbót, és finoman arra ösztökélnek, hogy rizst és csirkét falatozzunk. Egyre ritkábban mutatkozhatunk pucéran. Kezdünk szégyenlőssé válni. Egyre több területen tilos másoknak megérinteniük bennünket: először a nemi szervünkön, aztán a hasunkon, a tarkónkon, a fülünkön és a hónaljunkon, végül pedig már csak egy futó ölelés, egy kézfogás vagy egy arcra adott gyors puszi marad megengedett. Az emberek már nem mutatják, hogy a puszta létezésünk is elégedettséggel tölti el őket, lelkesedésük egyre inkább a teljesítményünkhöz kötődik. Sokkal jobban érdekli őket, amit csinálunk, mint az, hogy vagyunk. A tanáraink, akik régen el voltak ragadtatva katicabogarakat vagy zászlókat ábrázoló, elmosódott firkáinktól, már csak a vizsgaeredményeinkben lelik örömüket. Jó szándékú emberek egyértelműen arra utalgatnak, hogy talán ideje lenne elkezdenünk pénzt keresni. A társadalom nagyrészt annak függvényében viszonyul hozzánk kedvesen vagy barátságtalanul, hogy mennyire vagyunk sikeresek az életben. Elkezdünk ügyelni arra, mit mondunk és hogyan öltözködünk. Bizonyos testrészeink undort vagy riadalmat keltenek bennünk, és úgy érezzük, egyre többet kell költenünk ruhákra és fodrászra, hogy hiányosságainkat palástoljuk. Ügyetlen, nehézkes, szégyenlős, nyugtalan teremtményekké válunk. Felnőttek leszünk, végérvényesen kiűzetve a paradicsomból.

De lelkünk mélyén sosem felejtjük el teljesen azt a velünk született szükségletet, hogy mások olyannak fogadjanak el minket, amilyenek vagyunk, tekintet nélkül a tetteinkre; hogy érintésekkel nyilvánítsák ki a szeretetüket; hogy valaki a karjába zárjon minket; hogy a bőrünk illata gyönyört okozzon. Ezek a szükségletek ösztönöznek bennünket arra, hogy soha véget nem érően, szenvedélyesen, idealizmustól fűtötten keressük azt a valakit, akit megcsókolhatunk, és akivel együtt hálhatunk.

3.

Képzeljünk el egy párt, amelynek tagjai először randevúznak, és elemezzük érzéseiket a magányra vonatkozó feltevések alapján! Kezdjük azzal, hogy szombat este 11 órakor beülnek egy nagyvárosi kávéházba fagyizni, miután megnéztek egy filmet.

Kétségkívül létezik olyan biológiai magyarázat az általuk megélt szexuális izgalomra, amely a szaporodásról és a genetikáról szóló, tudat alatti narratívához kapcsolódik, de ezt a férfit és nőt az intimitást gátló határok ledöntése is izgatja. Ezekre koncentrálva próbáljuk most megérteni a hálószobába vezető úton átélt erotikus élményeket.

Csók – Az elfogadás

A nő, kávéskanállal a kezében, a nővérével Spanyolországban töltött nyaralásáról mesél. Barcelonában felkerestek egy Mies van der Rohe által tervezett pavilont, és egy marokkói jellegű étteremben ettek, ahol megkóstolták a tenger gyümölcseiből készült specialitásokat. A férfi érzi, ahogy combja a nőéhez simul, akinek fekete harisnyatartója ki-kivillan szürke-sárga szoknyája szegélye alól. Amikor a nő egy Gaudíról szóló anekdota kellős közepén tart, a férfi közelebb fordítja az arcát, felkészülve arra, hogy bármikor visszahúzódjon, ha a félelem vagy az undor legkisebb jelét is látja – ám nagy örömére gyengéd és üdvözlő mosoly fogadja mozdulatát. A nő lehunyja a szemét, és hirtelen mindketten megérzik ajkukon a másik bőrének nedvességét.

A pillanat gyönyörét csak a tágabb kontextus figyelembevételével lehet megérteni: az általános, nyomasztó közömbösség közepette egyszer csak elcsattan egy csók. Nem kell részleteznünk, hogy az emberek többsége nemcsak hogy nem óhajtana szexuális kapcsolatba kerülni velünk, de egyenesen undorodik ettől a gondolattól. Kénytelenek vagyunk legalább 60, de inkább 90 centiméternyi távolságot tartani tőlük, hogy egyértelműen jelezzük, egyáltalán nem áll szándékunkban belépni az intim szférájukba.

És akkor jön a csók. A szánk privát birodalma, ez a sötét, nedves nyílás, amelybe általában csak a fogorvosunk nyer bebocsátást, és ahol a nyelvünk uralkodik a cet belsejéhez hasonlatos, csendes és titokzatos mikrokozmosz felett, megnyílni készül valaki más előtt. A nyelv, amely nem is remélte, hogy valaha is találkozni fog egy hozzá hasonlóval, óvatosan közelít fajtársához; olyan bizalmatlansággal és kíváncsisággal, mint egy déltengeri bennszülött, aki az első európai kalandor üdvözlésére készül. Kiderül, hogy ajkaink belső bemélyedéseinek és fennsíkjainak, amelyekről eddig azt hittük, kizárólag ránk jellemzőek, léteznek megfelelői a másik szájban is. Nyelvünk tétova táncba kezd; úgy tapogatjuk vele a másik fogait, mint a sajátunkat.

Ez talán undorítóan hangzik – de épp ez benne a lényeg. Csak az lehet erotikus, ami a nem megfelelő emberrel taszító lenne. És épp ez teszi olyan erőteljessé az erotikus pillanatokat: amikor az undornak a tetőfokára kéne hágnia, szíves fogadtatást és beleegyezést tapasztalunk. Két ember egyesülése azért különleges, mert egy olyan cselekedetben nyilvánul meg, amely mindkettejüket elborzasztaná, ha mással történne.

Ha olyan kultúrában élnénk, amelyben az elfogadást egészen más módon nyilvánítják ki az emberek – például az egymás iránti vonzalmat azzal fejezi ki a pár, hogy közösen...